„Az Alexander-órák legmeglepőbb tapasztalata a szabadság volt: ha a mozgásban fontos összetevők jól együttműködnek, akkor „minden megy magától”. A tornaórai és a gyér számú egyéb tapasztalatok nem ezt sejtették: megfeszített erővel utánozd, amit bemutatnak, és akkor a „szenpai”, „szenszei”, „edző” szeme nem fog megakadni rajtad, belesimulhatsz a környezetbe – kellemetlenségek, kipécézés nélkül megúszhatod az edzést. Ezt a „megy magától” szemléletet ugyan ismeri az ember, de inkább az emelkedett szellemekkel, életművészekkel, atletikus alkatúakkal kapcsolja össze; nem látja (én legalábbis nem láttam), hogyan lehet célirányos erőfeszítésekkel eljutni a görcsös igyekezettől a laza természetességig. Arra születni kell – én ezt így tettem el magamban –; a többieknek meg (köztük nekem) marad a „futott még”. Akik ezt egyáltalán szóvá tették (mármint velem kapcsolatban), azok is ezt sugallták (némi el- és lenézéssel).

Az órák következményeképpen megváltozott bennem a tartáseszmény is: nem a balettművész a minta (amúgy is Makó–Jeruzsálem), s nem is a nyalka huszárhadnagy vagy más tekintélyszemély, hanem inkább ősünk, a majom. Ezt nem könnyű átértékelni; a majomtartás a koldusok, alávetettek (jobbágy, muzsik) jellemzője – persze a fej lehajtásával, riadt tekintettel, alázattal is kombinálva. Nem a „jó fellépés”, a „jó kiállás” a cél – már ha van ilyesfajta külső cél.

A pillanatnyi helyzettel való szembesülés (a videóra vett leülés, felállás, járás, futás, emelés stb.) elég ijesztő volt; az ember nem látja magát kívülről (valamiért nem is szereti látni, én legalábbis nem; nem éppen szemlegeltetésre alkalmas látvány). Elsőre az emberben felberzenkedik valami, de a kellemetlen benyomás csak megmarad; és az embernek lassan eszébe jut, hogy erről voltaképpen tudott: láttam magam egy kirakat üvegében, mondták, kifogásolták, helytelenítették. Volt tehát tudomásom róluk, csak nem voltam hajlandó tudomásul venni őket. Az ellazulást mintha belülről kellene kezdeni – nem ellenállni annak, ami letagadhatatlan.

Az anatómiával való megismerkedés nagyon jól jött: elérhetőbbé, jobban láthatóvá, megfoghatóbbá tette a változtatás lehetséges kiindulópontjait. Hamarabb elnézi magának az ember, hogy nem tud rögtön mindenre összpontosítani, ha ilyen sok helyre kell; és pontosabb fogalmai lesznek arról, hogy nem mindenre (valami tagolatlan masszára, a test minden sejtjére) kell figyelnie, hanem a fontos helyekre (fejre, bokára, térdre, csípőre, hátra).

Az Alexander-órák után sincs persze minden rendben a tartás, mozgás, járás körül; az már egyéni feladat, folyamatos gyakorlás dolga; de úgy érzem, megkaptam az ehhez szükséges útravalót. Bár alighanem annyi Alexander-technika van, ahány gyakorló („légy Te is Alexander”), időről időre mégis jól jöhet egy-egy kontroll, mert az ember hajlamos a régi dolgokat újként, új névvel eladni (legfőképpen magamagának).

Meglepett még valami: az érintés fontossága – és jótékony hatása. Meg az, hogy az Alexander-oktatás tényleg együttműködés: itt a tanárt mint lámpást nem fogyasztja a tanítás, mint Gárdonyinál, hanem éppenhogy gyarapítja. Emiatt azután könnyebb is elfogadni a kritikát.”